2 Királyok 6 EFO

1. A próféta-tanítványok egyszer azt mondták Elizeusnak: „Nézd, mester, ez a ház, ahol veled együtt össze szoktunk jönni, már túl kicsi ennyiünknek!

2. Menjünk a Jordán melletti erdőbe, vágjunk ki mindannyian egy-egy fát, s a gerendákból építsünk egy nagyobb házat!” „Jól van, menjetek!” — mondta Elizeus.

3 4. Az egyik tanítvány kérte, hogy ő is menjen velük, így hát Elizeus is elment a csoporttal a Jordánhoz. Ott nekiláttak a favágásnak.

5. Munka közben azonban az egyik tanítvány fejszéjéről a vas lerepült, és a vízbe esett. „Jaj, mester! Vízbe esett a fejszém, pedig csak kölcsön kaptam!” — kiáltott föl a tanítvány.

6. Isten embere megkérdezte: „Hol merült el a vízben?” Amikor a tanítvány megmutatta, Elizeus bedobott oda egy fadarabot, s ekkor a fejsze vasból készült feje felbukkant a víz színére, és ott lebegett.

7. „Ott van, vedd ki!” — mutatta Elizeus. A tanítvány utána nyúlt, és kivette a fejsze vasát a vízből.

8. Arám királya háborút indított Izráel ellen, és vezéreivel haditanácsot tartott. Elhatározták, hogy csapataikkal egy bizonyos helyen fognak majd Izráel területén táborozni.

9. De Isten embere üzenetet küldött Izráel királyának: „Vigyázz, mert az arám csapatok azon a bizonyos helyen akarnak betörni országodba! Nem menj arrafelé!”

10. A király ekkor a kémeit az Elizeus által megjelölt helyre küldte, és így elkerülte a lesben álló arámok csapdáját. Ez többször is megismétlődött.

11. Emiatt Arám királya nagyon fölháborodott, és összehívta vezéreit. Ezt mondta nekik: „Mondjátok meg nekem, melyikőtök kémkedik Izráel királyának?”

12. Az egyik vezér így válaszolt: „Uram, királyom! Nincs közöttünk áruló, de Izráelben van egy próféta, Elizeus, aki megmondja Izráel királyának még azt is, amiről a hálószobádban beszélsz!”

13. A király parancsot adott: „Tudjátok meg, hol van most az az Elizeus, hogy embereim elfogják!” Azután jelentették a királynak, hogy Elizeus éppen Dótán városában tartózkodik.

14. Így hát Arám királya harci szekerekkel megerősített katonai csapatot küldött Dótánba, hogy Elizeust elfogják. Éjjel érkezett meg a csapat Dótán alá, és körbezárta a várost.

15. Elizeus szolgája másnap reggel, ahogy fölkelt, rémülten látta, hogy a várost körbevette az ellenséges sereg a harci szekereivel. Így kiáltott: „Jaj, mester, most mit tegyünk?”

16. „Ne félj! — mondta neki Elizeus. — Sokkal többen vannak, akik értünk harcolnak, mint akik ellenünk!”

17. Azután Elizeus imádkozott: „Örökkévaló, kérlek, nyisd meg a szemét, hogy lásson!” Így is történt: az Örökkévaló megnyitotta a szolga szemét, aki ekkor meglepetésében felkiáltott: „Harci szekerek és lovak!” Ugyanis Elizeus körül a hegy tele volt tüzes harci szekerekkel és lovakkal.

18. Amikor az arám katonák fölvonultak, hogy elfogják Elizeust, ő így imádkozott az Örökkévalóhoz: „Kérlek, vakítsd meg ezeket a katonákat!” Így is történt: az Örökkévaló vaksággal sújtotta az arám katonákat, ahogy Elizeus kérte.

19. Akkor Elizeus megszólította a katonákat: „Nem jó úton jártok! Nem ebbe a városba kellett volna jönnötök! Gyertek utánam, majd elvezetlek ahhoz az emberhez, akit kerestek!” Azok engedelmesen követték, Elizeus pedig elvezette őket Samáriába.

20. Ott azonban Elizeus ismét imádkozott az Örökkévalóhoz: „Kérlek, nyisd meg a szemüket, hadd lássanak ismét!” Az Örökkévaló megnyitotta a szemüket, és mikor újra láttak, fölismerték, hogy Samária közepén vannak!

21. Izráel királya ezt kérdezte Elizeustól, amikor meglátta az arám katonákat a városon belül: „Mester, levágassam őket?”

22. „Nem, dehogyis — mondta Elizeus —, hiszen ha a háborúban foglyokat ejtesz kardoddal vagy íjaddal, azokat sem gyilkolod le, igaz? Inkább vendégeld meg őket, hadd egyenek-igyanak, s úgy térjenek vissza urukhoz!”

23. Így hát a király megvendégelte az ellenség katonáit, s nagy lakomát rendezett nekik. Azután békességgel hazaküldte őket a saját királyukhoz. Ettől fogva az arámok nem küldtek többé rablócsapatokat Izráel ellen.

24. Történt ezek után, hogy Benhadad, Arám királya nagy sereget gyűjtött, megtámadta Samária városát, és szoros ostromgyűrűt vont köré.

25. Mivel az ostrom elhúzódott, a körülzárt városban éhínség lett úrrá. Végül már annyira elfogyott minden élelem, hogy egy szamárfejért is 80 sékel, egy maréknyi galambtrágyáért pedig 5 sékel ezüstöt kellett fizetni.

26. Ekkor történt, hogy Izráel királya éppen a várfalon járt, amikor egy asszony segítségért fordult hozzá: „Uram, királyom, segíts rajtam!”

27. De a király így válaszolt: „Ugyan, hogy segíthetnék én, ha az Örökkévaló nem segít? Üresek már a gabonatárolók és a borostömlők is — hogyan segítsek rajtad?”

28. De azért csak megkérdezte: „Mi a panaszod?” Az asszony így válaszolt: „Uram, egy asszonnyal megegyeztünk, hogy egyik nap megfőzzük és megesszük az én fiamat, a következő nap meg az ő fiát.

29. Az én fiammal így is történt, de másnap hiába szóltam neki: Most add ide a fiadat, hogy őt is megegyük! — Elrejtette a gyermekét előlem.”

30. Ezt hallva a király annyira elkeseredett, hogy megszaggatta a ruháját, és továbbment a várfalon. Ekkor meglepve látták az emberek, hogy a ruhája alatt zsákruhát viselt.

31. A király fölkiáltott: „Isten engem úgy segítsen, hogy még ma fejét vétetem Elizeusnak, Sáfát fiának!”

32. Azonnal el is küldte egyik szolgáját Elizeushoz, aki éppen a házában együtt ült a város vezetőivel. Mielőtt a király szolgája odaért volna, Elizeus ezt mondta a vezetőknek: „Figyeljétek meg, a király, az a gyilkos ideküldi a szolgáját, hogy engem is meggyilkoljon! Zárjátok be előtte az ajtót, és ne engedjétek be! Tudom, hogy ő utána hamarosan a király is ide jön.”

33. Alighogy ezt mondta Elizeus, megérkezett a király. Izráel királya ezt kérdezte a prófétától: „Látod, milyen bajba és veszedelmes helyzetbe taszított minket az Örökkévaló! Miért várjak tovább a segítségére?”